Emlékeim

Az ablak lassan párásodni kezd, ahogy Jihoon feljebb veszi a fűtést a kellemesen berendezett irodában. Nem túl nagy, de az épület egyik felső szintjén foglal helyet, ami csodás kilátást biztosít számára a már hóba burkolózó Szöulra.

Mindenkinél korábban érkezett, szokásához híven reggeli kávéjával a kezében, valami olvasnivaló után kutat, amivel elütheti az időt, míg kedve nem szottyan bezárkózni kedvenc helyére, a stúdiójába. Végül egy réges-régen olvasott könyvét veszi le a polcról és gondolkodás nélkül felcsapja. A mozdulattól egy kép esik ki belőle, amit könyvjelzőként használ, és amiről már évekkel ezelőtt megfeletkezett.. Felveszi, és percekig csak bámulja , miközben emlékek ezrei rohanják meg a polaroid láttán.

A képen ő és a barátai önfeledten nevetnek, a hátoldalára pedig egy ismerős kézírással azt írták, “Még ha te is leszel a leghíresebb, sose felejts el minket, Woozi”, a mondatot pedig egy aláírás követi; “Jeonghan”.

Jihoon szemeibe könnyek szöknek, ahogy leül az asztalához, kezében a könyvvel és a képpel.

***

- Hé, Jihoon tanultál? - huppan le az épp ablakon kibámuló Jihoon mellé padtársa.

- Ezt te most komolyan tőlem kérdezed? - egy halvány mosolyra húzza a száját.

- Igazad van, valószínűleg a szüleid ki lennének akadva, ha egyszer is rossz jegyet vinnél haza.

- Jeonghan, ne viselkedj úgy, mintha ez veled nem lenne ugyanígy. Tudjuk, hogy a hosszú hajad, és az, hogy egy bandában basszusgitározol, a lázadásod eredménye a szüleid ellen - a magasabbik egy rutinos mozdulattal dobja hátra a haját, miközben beszédre nyitja a száját, de a csengő és a tanár félbeszakítja.

- Ebédnél beszélnünk kell - mosolyodik el.

Egyikőjük sem egy központi tagja az osztálynak, vagy az iskolának. Kifejezetten különcöknek számítanak, Jeonghan hosszú, pasztell-lila haja sokaknak szemet szúr, hiába felettébb kedves és gondoskodó másokkal szemben. Ugyanez igaz Jihoon rózsaszín hajára is, amire nem mellesleg Jeonghan vette rá pár hete, mert úgy gondolta, jól állna neki. Jihoon szerint egyszerűen csak egy vattacukornak néz ki. Ha ez nem lenne elég, az, hogy nem szivesen áll szóba senkivel, inkább magában olvas vagy bámul ki az ablakon, sem teszi vonzóbbá a többiek számára.

Az ebédidőt jelző csengő gyorsabban szólal meg, mint azt gondolta. Meglepi, hogy az amúgy állandóan unalmas órák most nem tűnnek annyira hosszúnak, mint szoktak.

- Mehetünk enni? - kérdezi tőle Jeonghan, aki már abban a pillanatban felugrik a helyéről, hogy az ismerős hang megszólal.

- Igen - bólint nemes egyszerűséggel a barátja.

Az asztalok szinte mindegyikénél ülnek már, de szerencsére a távolabbi ablaknál lévő rész, ami kettőjük megszokott helye, üresen vár rájuk.

- Lefoglalod? - Miután Jihoon elindul az asztalok felé, válasz nélkül, Jeonghan két tálcával a kezében áll be a konyhásnéni sorába. Az alacsonyabbik a gondolataiba merülve figyeli a többi diákot, tudja, hogy az ebédjéért nem kell aggódnia, hiszen barátja jól tudja mit szeret s mit nem. Gondolatai most inkább az új hangszer körül forognak, ami után nem is olyan régen kezdett el érdeklődni. Amikor a kedvenc hangszerboltjánál állt meg, a kirakatban egy gyönyörű dobfelszerelés látványa fogadta. Azelőtt sosem érdekelte más hangszer a zongorán kívül, amit édesanyja akaratából kezdett el tanulni, bár sosem tagadja, hogy igen megkedvelte, viszont mára már csak néha napján tud a tanára újdonságot mutatni neki, vagy kihívás elé állítani őt.

- Hyung, meg akarok tanulni dobolni - jelenti ki nemes egyszerűséggel, amitől az idősebb pálcikái megállnak a levegőben.

- Úgy mondod ezt, mintha arról lenne szó, hogy mától bélyegeket akarsz gyűjteni. Nem egyszerű a dobolás, van néhány barátom, aki a mai napig szenved vele. Amúgy is, nem zongorázni szeretsz?

- Miért, a kettő kizárja egymást? - Jihoon az egyik szemöldökét felhúzva vizslatja barátját.

- Hát, a dobok és a billentyűk elég messze állnak egymástól. Nem gondolod?

- De, talán pont ezért érdekelnek annyira. Nincs valaki a közeledben, aki meg tudna tanítani?

- Nincs, ahogy mondtam, az a néhány barátom, aki tud dobolni, még mindig tanulja. Semmi értelme, hogy valaki olyan tanítson, aki még maga sem tudja, mit csinál. Kérd meg a szüleid, biztos találnak neked egy jó tanárt.

- Mert szerinted anyám örülne neki, ha eléjük állnék ezzel az ötlettel?

- Azt hittem, az érdekli, hogy minél tanultabb legyél. Akkor meg? Ez is egy hangszer, egy próbát megér - húzza meg a vállát, majd haját egy copfba kötve, figyelmét újra az ételnek szenteli. - Egyél, mert ki fog hűlni! - Az alacsonyabb csak bólint, de szemét továbbra sem veszi le a körülötte lévőkről, és a helyiség ismerős bútorairól. Az iskola nagyon régi, mégis a berendezése miatt teljesen modern. A falakat vajszínű festék borítja, az asztalok lapjához hasonlóan. Nem túl változatos ez a hely, a diákok színekben pompázó ruhái és az evőeszközök ezüstös csillogása az, ami megtöri a falak és az asztalok monotonitását. Még a fogások is csak a koreai konyha csodáinak olcsó másolatai, ami egy ennyire pénzközpontú iskolában, azért mégis meglepő.

Jihoon gondolatai a nap hátralevő részében is végig a dobokon járt. Ami tény az tény, ha valamit a fejébe vesz, azt nagyon nehezen veri ki belőle. Még fogalma sincs, hogyan fogja meggyőzni a szüleit, de biztos benne, hogy valahogy meg fogja. Úgy érzi, erre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az érdeklődését a zene iránt, azt, amit akkor érzett, amikor először ért a fekete és fehér billentyűkhöz, újra azt a pillanatot akarja átélni.

Hazafelé meglátogatja a kirakatban árválkodó dobfelszerelést, hosszasan bámulja, szinte minden részét megjegyzi, mintha egy szobor előtt állna.

- Be akarsz jönni kipróbálni? - egy idősebb hang szólítja meg. - Sűrűn jársz ide, szóval, ha szeretnéd, kipróbálhatod - mosolyog a férfi. Ő a bolt tulajdonosa, és az egyetlen, aki itt dolgozik. Jihoon csak hevesen bólogat és követi őt a boltba. A férfi készségesen és egy mosollyal az arcán nyitja ki neki a kirakat ajtaját, ami mintha egy új világot nyitna meg a fiú előtt. A kirakat egész egyszerűen van díszítve. Valamiféle fehér szőnyeg fekszik a dobfelszerelés alatt, ami a kirakat közepén áll. Itt-ott elszórva van néhány kotta, ami megadja az egésznek a hangulatát - Dobolsz? - kérdezi a férfi, miközben az ütős hangszer mögött, hellyel kínálja a fiatalt.

- Nem, zongorázom. Szeretnék megtanulni, de a szüleim inkább a klasszikus hangszereket szeretik - húzza el a száját.

- Próbáltad már elmagyarázni nekik, hogy mit jelentene számodra? - Jihoon lassú mozdulattal húzza végig ujjait a dobokon és cintányérokon.

- Nem, de megpróbálom – elmosolyodik. - Köszönöm, hogy ezt megengedte - áll fel a doboktól -, azt hiszem, már teljesen biztos vagyok abban, hogy szeretnék dobolni.

- Örülök. Fiatalabb koromban én is sok hangszeren megtanultam játszani, köztük a dobokon is. De most menj, azt hiszem, egy komoly beszélgetést kell folytatnod a szüleiddel. - Jihoon még egyszer megköszöni a tulajdonos kedvességét, majd egyből hazafelé veszi az irányt, s magában eldönti, hogy a legjobb az lesz, ha vacsoránál hozza fel a témát, hiszen csak akkor van a szüleinek ideje rá. Otthon, míg édesanyja vacsorához hívja, többször elgyakorolja magában azt a néhány mondatot, amit a szüleinek is el akar mondani.
”Anya, Apa, szeretnék dobolni. Már régóta nem érzem kihívásnak a zongorát, szeretnék valami újat kipróbálni, valami teljesen más dolgot. A minap láttam egy dobfelszerelést a hangszerbolt kirakatában, nagyon megtetszett, azóta csak erre tudok gondolni.”

Ezekkel a gondolatokkal indul el vacsorázni az étkezőbe, ahol már a szépen megterített asztal, gőzölgő étel és szépen felöltözött, bár fáradtnak tűnő szülei, egy kedves mosollyal az arcukon várják.